AZ UTOLSÓ TÁNC, 2013. OKTÓBER 20.

csak táncolunk
az idők kezdete óta két lábbal
döngetjük a földet
még szól a nóta még ordítva visítva
hangunk betölt megannyi hegyet-völgyet
kozmikus mintákat öltve
papi díszekben élőket gyötörve
ősi rituálék szaga
egészen a dicső Dionüszoszig űz
és valamivel később a bús Bacchus nevén
ég ugyanaz az istenverte tűz
a kardok pajzsokat döngetnek
a férfiak nőket
a nők férfiakat
és férfi férfit és nő női szeretőket
transz Vesta-szüzek
állatias ösztönök gépesített álmok
parókákhoz idomított ritmusos kis átkok
a rabszolga kifordul majd pukedlizik
szonettet szűr reál szonátát fest e tér
és keringőbe hajlik a frusztrált szenvedély
betiltva aprózódik elnyomás alatt
mégis a tánc urává növekszik
egy kisebb ír falat
szteppel tvisztel foxtrottra adja fejét
de a magyar lánccal táncol
sírva mulatva saját és a többiek idejét
halálra ítélt csárdásra
te sznob palotásra fel
az utolsó tánc immár kezdetét veszi
és Isten előtt közröhejre lel