Hosszú úton - 2018. január 8.

minden út hosszú
amelyen túl sok idő
van gondolni rád

Úgy beszél, 2012. május 30.


Látom az erdőt,
s bennük a fákat,
hallom a lombok
lágy suttogását
ezernyi apró
árnynak helyét keresem,
és lelem a puha avaron,
ízlelem e fürtös fövenyen
ajkad kezemmel takarom.
Ne szólj, csak sóhajts.
Most rikolt az ölyv,
és kattog a fakopács,
hol fülemüle dalol
vadkan túrja a földet,
róka szökken a bokorból
sikló felett dörren
agancsok hangja száll,
s viszi messzire a szél.
Csókolj! Forrón, lassan:
az erdő népe így beszél.

Érzem az erdőt,
s élem a vágyat,
fák belsejében
apró karmokkal
kópés termeszek
vájnak lelkem falába
halálba lökdösve szűz szívem,
mint egy királyt a kártyavárba
tomboló tűz tuszkol hívem.
Ne szólj, csak érints!
Már üget a ló,
és fádra mókus mászik,
lombodba kuvik búvik,
hol gerle kacarászik
hangyák serege csiklandoz
talpadon, hátadon,
s legféltettebb ékem
’már örökre átadom.
Csókolj! Mohón, vadul:
zord arcom pihen válladon.

Értem az erdőt,
s bennük a fákat,
másokra úton-
útfélen csalán,
szömörce tüske
támad töltények helyén
gyökereink meglelem mélyen,
s magamba szippantom ledéren
e paradicsom szent nevét.
Szólíts, rázz, pofozz!
Még farkas vonyít
monoton monogám éjt,
hűs homályból ébredést
szorít az őzek patája
mellkasomból szép szavakat
szór hollóm arája,
hol csőrök hangja száll,
s hordja távolba a szél.
Szeress! Némán, büszkén:
az erdő népe úgy beszél.