Hosszú úton - 2018. január 8.

minden út hosszú
amelyen túl sok idő
van gondolni rád

Szólítsatok csak


Levetem nevem, semmi lepel,
hevem nevetem tenni, de kell,
ha akar már a lélek dicső igét,
végzetes változást, vendettát ígér
a takarmány, ha édes idő igéz
egyenes embert ennyi letért ledér között
elmúlt korok bűneivel búsan összeütközök...
S levetem nevem, ennyi! E kell?
Egy élet nyomtalanul temet majd el.

Névtelenül fogantam,
mint hallottak milliói,
de tömegsír helyett engem
foltos kórházi ágy fogadott,
s habár egy gólya hozott,
fel fiatal farkas nevelt,
és embertelen télben
kitartóan szoptatott,
míg megtanultam, mire való az ösztön;
s hogy jobb a várakozás, mint a rögtön.
Meglapulok a fában,
vagy a kő alatt bújok el,
mit mások bérlakásnak hívnak
nekem börtön, hová idegenek írnak,
és ott fordulok fel
hiába a víz és az élelem,
ha nincs lélek a világban
csupán a testbe passzírozott félelem.
Én megtanultam, mire való az ösztön;
de eleget vártam már... indulok, de rögtön!

Levetem nevem, semmi lepel,
askfor a múlt, s új szellem jön el,
mert óhajt már a lélek zengő igét,
egy utolsó változást, egy új világot ígér
Isten összes fia, hisz édes szellő igéz
egyenes embert ennyi letért ledér közzé
letűnt korok bűneivel szívem összeütközék...
Levetem nevem, ennyi. E kell!
Egy család névtelenül temet ma el.

Szólítsatok csak mostantól: Anonymusnak.