Túl későn, túl korán, 2006.

Se túl későn, se túl korán.
Túl jogaron és koronán,
túl a trónon, mit elloptál
tőlem,
túl a palotán, a kardon
minek pőre pengéjébe
dőltem,
túl a lélegző lángokon,
mik jelezték nekem az éjt,
a városon
átzuhanó árnyak zaján,
túl tüzes táncuk tengerén,
a vánkoson,
mely most megannyi szenvedést
szül, mert elloptad a kincsem
tőlem,
túl a lelkek temetőjén...
Oh, jaj! Tőled messze elvetődtem.

Se túl későn, se túl korán.
Túl bálokon és toron át,
túl az ízen, mit elvettél
tőlem,
túl a folyosón, a szobán,
túl az áldott ágyon felhevülten,
túl a függönyös fátyolon,
mi megóvta a gyertyafényt,
a teremben
árválkodó ezüst, arany
villák és kések koncertjén,
a veremben,
mely magamban annyi félelmet
szül, mert elszökött a rabom
tőlem,
túl a lelkek temetőjén...
Oh, nem! Tőled én el nem vetődtem!

Se túl későn, se túl korán.
Túl szonetten és novellán,
túl a színen, mit eldugtál
tőlem,
túl a fövenyen, a parton
minek hideg homokjába
ültem,
túl a megmaradt múzsákon,
kik létezése oly kevés,
az álmokon
átrohanó hetek haván
az életen egy számvetés,
az álnokon,
ki nyugodni nem hagyja
lelkemet, mert megszökött az érzés
tőlem,
túl a lelkek temetőjén...
Oh, nem! Tőled el sohasem vetődtem...