EGY SEMMITMONDÓ, 2013. ÁPRILIS 1.

Egy semmitmondó,
de kellően magasztos képpel kezdődjön:
"Csontjaid évgyűrűibe körmével karcolja magát a bűntudat,
emlékeid eleven porán lágyan locsolom vásott virágomat,
mely koronáját sosem bontja ki,
immáron senkinek."

Folytassa ezt néhány fennkölt gondolatsor,
melyek versszaknak továbbra sem mondhatóak:
"De milyen virág az, mely nem növekszik, nem virágzik, és illata sincsen?
Mihaszna növény, mely főzete nem gyógyít, aromája nem mesél,
gyökere nem lakat jól, és levele már nem remél
zöldes fényben csillogó hajnali párát,
szirmaira többé rá nem léphetek."

Következik a fetish része,
a kimódolt téboly groteszk átverése:
"Halálvirág ez, melyet önsajnálat és önáltatás táplál alul-
felül savas eső koptat izzó jégdarabokkal.
Oh, bár több lenne néhány karcsú faragottal,
hisz acélvirág ez, kovácsoltvas koholmány,
rozsdaette lelkem lusta illúziója!
Oh, Teremtőm! Virágnak álcáztál egy kicsorbult tört,
mely szívem szabta ki."

És a lezárás, röviden, tömören,
hisz az előjáték a fontos, nem a végeredmény:
"Te, gonosz Kohász! Te, vágyak Mészárosa!
Ámor, te dagadt kis kéjenc!
Pusztulj, és hozz olyan szerelmet, kit nem érdekel a létbizonytalanság."