Régi dal, 2006.

Huzat lettél, mely lángra gyújtott!
Mégis annyiszor zápor voltál,
mi megannyi máglyát eloltott,
s füst, miként rám lázálmot vontál...
Húsom lettél, mely falára festett!
Mégis annyiszor ajak lettél
olyan kopár, oly hideg, feslett
- de léteddel gyermekké tettél.

Penge voltál, mely végig vágott
patakként csordogáló csendet,
melyet megannyi másunk rágott,
s szó, mely lágyan lelkemben csengett,
és csók, mely ezer álarcot vont már,
mégis annyiszor szándék lettél:
a legédesebb bűnöm voltál
- hisz léteddel ifjúvá tettél.

Házam lettél, országom, hazám.
Mégis annyiszor otthontalan
voltam: egy csavargó, az ám!
Ikon is voltál, oly kortalan.
A kereszt, mely feloldozott engem,
miként máskor fohászom lettél,
s a nevedet mindmáig lengem
- mert léteddel férfivé tettél.