RAGYOGÁS, 2015. FEBRUÁR 9.

Mohón mérem minden mozdulatom,
Mintha már nem lenne belőlük elég,
Magam sem értem, ám ragaszkodom,
Miként messze dobott kőhöz a tenyér.

Bókjaim tartogatom a végre,
Hogy kedves maradjon, mi még bennem él,
Mezítláb sétálok rá a jégre,
Felettem a víz, és alattam az ég.

Tarka pelyhekben hull a semmiség,
Melegben vacognak a kismadarak,
Talán valahol van egy istenség,
Valahol a tejfehér paplan alatt.

Jobb lett volna hagyni, hatni a mérget,
Amely a szépség oltárán eléget.

Ragyogással.