Hosszú úton - 2018. január 8.

minden út hosszú
amelyen túl sok idő
van gondolni rád

Éltem én, 2006.


Oly korban éltem én,
Hol a csend is csak dalolt,
Hitvány, hitetlen képzetet,
Hűvös, bódító alkoholt,
Táncot járó pattogós mámort,
Lángba szőtt szenvedélyt,
Mi nem egyszer ápolt,
Nem kért engedélyt:
Jött, csókolt, és szeretett;
Hol sokat, hol keveset,
Ha eltalálta Ámor
Lázongó lelkem-elmém
Külön utakon eltűntek, mint kámfor,
És hangom fel nem emelném,
De lassan eljön a vége,
S még most sem tudom: "Mivégre?".

Oly korban éltem én,
Hol sikoltott az öröm
Mennyei, zengő éneket,
Gyászos, sötét fényeket,
S az elgyötört arcokat nézve
Fejem azon az egyetlen szón töröm: "Élet.".
Nem kértük, adták,
És eldobni vétek,
És elvenni másét maga a halál!
Hát vidd csak magaddal az enyém,
Az enyém a tiéd, a tiéd, mi nem kell már!
Nem kell már szó száz szerető!
Üres mosoly meghitt, titkos temető,
Sírkövek a bársonyba bújt testek,
Koporsószög valahány érintés, elesettek.

Oly korban éltem én,
Hol hős volt a gyáva,
Az lett az egyetlen, az első,
Ki rohant, hazudott, nem nézett hátra,
Egyedül, semmit sem véve magára,
Mindent s mindenkit megalázva
Lopott, csalt, árthatott.
Oly korban éltem én,
Hol szerencsés volt a vak,
Mert semmit sem láthatott.