NINCS TÖBB HELY, 2017. SZEPTEMBER 9.

csillagévek suhantak és világok
omlottak össze
a teremtés előtt
közben meséket írtam
magamnak rólad és valahogy
beleszőtt lelkembe Isten vagy az élet
hogy véget érhet a vándorlás és az ember
hazatérhet nem hittem el
és most zöld fények tükre előtt állsz
úgy kacagsz és szépítkezel
hogy nem érdekel már a boldogság
mostanáig hol rejtőzködött
szemérmes szemmel őrzöm a békéd és érzem
nincs több hely
kettőnk között

nem hittem hogy érzek
majd mást
éhségen és szomjúságon kívül
hogy a levegőnél jobban
fogok vágyni valaki másra
de rád ha pillantok
minden indulatom megszelídül
és úgy nézek fel rád
mint gyermek az óriásra

nem hittem hogy tudok még
szeretni összeszorított fogakkal
izgatottan várni
virágok között a virágot keresni
az örömtől magamban
lábujjhegyen kiabálni
álmatlan lebegni és imádkozni érted
hogy ma minden jó
és így marad ameddig élsz
ameddig élek