NINCS APELLÁTA, 2018. OKTÓBER 19.

Már nem kell semmi, a muszáj is csak szolga.
Kihaltak bennem a negatív szavak.
Az ember él és teszi, ami a dolga,
A világ változik úgy, mintha ugorna
Egy megriadt ló, egy megfeszült ínszalag.
Kinn október nevén még játszik a nyár,
S bár borús kicsit, ölelése meleg,
Ahogy ébredés után nyílik a raktár,
Amit őriz a lelkem, jegyez a naptár,
Amelyben megőrizted szerelmedet.

Manapság nem zavar a város s a zaja,
Testtelen csordogálnak kelletlen szagok,
Vak vállaimra omlik plakátok haja,
Tömött ráncokba ömlik balgák kacaja;
Idebenn csak béke és hullócsillagok.
Hogy mi fogy el? Engem már nem érdekel!
Még van mit innom, ennem, s helyem is van.
Vagy Te, aki előtt e férfi térdepel,
És kapja, mit kap, ha jót, mert jót érdemel
Elmerülve megáldott karjaidban.

Isten hozzádot intek a nyárnak. Menjen!
Mert ez a dolgok rendje: nincs apelláta.
Az ősz jogán meleg esővel ne verjen,
Elhunyt szerettünk miatta fel ne keljen,
Hisz úgyis telve már az a kincsesláda.
Hogy drága pillanataink ragyognak,
Csókok csöngenek a csillámló mélyben,
Lelkünkben nyoma sincs korábbi fagyoknak,
Amelyek fájtak már csak néha sajognak
Feloldódva az isteni reményben.

Már nem kell senki. Egyedül csak rád vágyom.
Két gondolat, mindig egymás körül kering.
Nappal álmodom, éjjel a nappalt várom,
A világnak minden bűnét megbocsátom,
Letörölve magunkról édes könnyeink.
Várom a karácsonyt szent nyugalomban,
Hogy most óhajtom a fahéj illatát,
Veled részesülni minden jutalomban,
Ártatlanként az emberi uralomban,
Büszkén teljesítve Atyánk óhaját.