MEGPIHEN, 2017. MÁRCIUS 24.

mióta ismerlek sose voltál csendben
ha föléd kerültem fölkavart a szél
hogy több vagy nekem mint festék az ecsetben
és hidd el ha mondom félreismertél
mert nem elégedett mind aki szótlan ül
meglehet csak pihen
hogy egy történet sem szép befejezetlenül
a miénk mégis ilyen

ugyanazokat az utakat mászom
még mindig ugyanolyan nehéz
hiába a rutin az évek vágnak gyomorszájon
és az emlék amikor lenéz
a múlt helyére makacs fejem
hogy nélküled napra-nap
nem találom a helyem
a város zakatol egyre ontja gőzeit
húgy és vér a járdán
hogy annyira hiányzik az a párkány
amit meghódítottak őseink
és mi a nyomukban jártunk
bivakra keltünk az éjjel és nem érdekelt
hogy a csillagok fényénél fáztunk

már bennem sem ég ugyanaz
a tűz
de még magasra nyúlnak a lángok
egy utolsó mondat és a végén a pont
most újra visszaűz
hozzád és nem magyarázzák meg tudományok
hogy az érzés jön engedély nélkül
mi ez ha nem szerelem
s hogy mi érkezik eredményül
hiszem hogy kegyelem