Hosszú úton - 2018. január 8.

minden út hosszú
amelyen túl sok idő
van gondolni rád

MÉG MINDIG ITT VAGYOK, 2013. MÁJUS 1.


Árnyba burkolódzik a kéz,
és vihar ringatja a rejtett álmokat,
rügyek fakadnak sírva ki magukból
éhes szellemek nyüszítve vakvágányokat
fektetnek útjába a kikeletnek,
gyermekek indulnak nyugatnak-keletnek;
de én még mindig,
még mindig itt vagyok.

Mind, aki itt remél, lebeg,
mint zagyva víz felszínén az üres doboz,
hóvirágot tépnek koszos kis kezek,
dőlnek a fák, s litániát zúg annyi toboz
a föld lelkéig érő gyökereknek,
családok kaptatnak kappanért keletnek;
de én még mindig,
még mindig itt vagyok.

Mind, aki egyszer elveszett,
megtanulta már, hogy várni ott! nem elég,
de kiabálni kell, előre menni,
tüzet rakni, melynek lángja az égig elér
az Emberhez, az Istenhez magához,
nem számít, ha a Nyugat ezért elátkoz;
mert én még mindig,
még mindig itt vagyok.

És mégis, itt...
csöndbe temetkezik a száj,
és árak sodorják a féltett álmokat,
eszmék fakadnak dalra önmaguktól
önző ostobák ordítva szivárványokat
festenek boltjára a kikeletnek,
seregek indulnak nyugatról keletnek;
és én még mindig,
még mindig itt vagyok.