LETETTEM MÁR

Gyűrűm színarany,
paripás, karikás,
paprikás, karimás
kalapom cifra,
de legbelül mégiscsak sötét,
és fekete,
és látomás
ró alakjába tiszta karcokat...
őszülő szakállam szőreiből szövik
ritkuló éveim értetlen arcomat
ránccal kenegetik a szótlan napok:
nem,
nem vagyok mártír,
de csak miattad maradok.

Lelkem színtiszta
ősi baktérium,
hidrogén, hélium
ízű hevülés,
szabadsággal beoltott szövet,
izzó húsú
almárium,
melyben megbújik még az öntudat...
s tudlak téged is te láthatatlan senki,
ki parancsra felkutatod fiókomat,
te gyáva, te lennél az ellenszer:
ma,
ma én, holnap te.
Megérte? Felelj!

Letettem már arról,
hogy elmagyarázzam nektek,
valójában ki is vagyok...
mindent törvényt és minden Istent ismerek,
így inkább keresek egy puha padot,
min hátamra fekszem,
majd nézem a kék eget,
nézem,
míg beesteledik,
és csillagok képében újra látlak titeket,
kik porból lettetek és eztán ismét porba hulltok,
kiknek a hazafiság az erőszak önigazolása,
kik mindig, mindenbe belebuktok.
Nektek pártok, pénzek, jelszavak az élet,
de nekem munka, szerető, és barátok,
addig, ameddig élek
szeretek és sokkal többet adok,
mint amennyit kapok...
szenvedjen a lelkünk,
de ti vigadjatok faszkalapok!

Letettem már egyről,
s másról, mi neked még álom-
büszke önarckép a falon...
engem vasból öntött ösztönök hajtanak,
és jeleimet sugárzom a padon,
min oldalra fekszem,
majd nézem a gyermeket,
nézem,
míg anyjával játszik,
és őszinte boldogságában végleg eltemet,
mert anyagból lettem és később visszatérek másban,
talán egy szeretetteljes, kis otthonban, talán egy nagy lázas
mindenkit elsöprő villanásban.
Neked törvény, vallás, politika diktál,
de engem csak öreg, lyukas lelkem vezet
addig, ameddig itt áll
mellettem, kinek fogom a kezét,
és szeretem eszét...
nekem Ő a világ,
és ti, csak a fennmaradó szemét.

Gyűrűm óarany,
lelkem vegytiszta,
és nincs sor, amelybe beállok.
S ha fonja az Isten az ostort?
Hát fonja csak feszesebbre,
amíg elébe állok.