MIT LÁTNI VÉLSZ

Fának lombja az,
mit magadban látni vélsz,
meztelen ágának végében
egy levél még - ott! gubbaszt,
erőtlen reszket,
ringatja fantáziák szele,
mégis ereiben erősebb a mersznél a félsz,
és nem ugrik a többi közzé,
a néma avarba bele.

Hé, te! Te levél!
Mért ragaszkodsz annyira
ahhoz az ághoz?
Meglehet, hogy felnevelt,
de mégis!...
csupán annyit adott,
hogy idő előtt tőle el ne szökj,
hogy csúfságra talpad fel ne dobd
Isten színe előtt kötött rabigádhoz
nevelt melléd még másokat,
mert ezt kívánta tőle a fa,
melynek gyökerei a sötét mélybe vésznek,
és szorításuk alatt elporlik szabadságod záloga.

Hé, ti! Ti levelek!
Mért kapaszkodtok annyira
ahhoz a fához?
Azt hazudta, hogy ti vagytok az egyetlenek?
Tudjátok meg végre!...
Ő így csalogat újabb szerelmeket
évről-évre odvas önmagához,
majd mind a földre szórja őket, ha a tél hidegét orcáján érezni véli,
hisz tudja, hogy jönnek újabbak, tán szebbek,
kiknek újfent halál kell, míg indokát megértik...
így játszik Ő, ki hozzád képest időtlenül áll, és terem
magából férges gyümölcsöt, hogy belőle ember, s állat is egyen.

Fának lombja az,
mit szememben látni vélsz,
meztelen ágának végében
egy levél még - ott! vacog,
tétován reszket,
simítja fantáziák szele,
mely alatt zizegő lelke már elcsitulni kész,
és úgy ugrik a többi közzé,
a színes avarba bele.