LÁTNI KELL, 2017. ÁPRILIS 11.

természetes hogy a cipő szorít
mint az idő és lerázom a karom
hogy az elme végül túlbonyolít
elmerengve egy peremnyi anyagon
a mélységet méri majd
magát mi fölötte áll
a távolban moccan egy gondolat
koppan a kobakon egy érintés
körbeszáll az égen
feszülten figyel a táj de én még nem
állok készen csak nézem
hogy forog és kattog a bajonettzár
ujjaim között a szél folyik át lágyan
ajkaimon a nektár
édesíti nyelvem hegyén a neved
és az alkony égő szénáját szórva
felgyújtja az isteni szekeret

te vagy minden eddigi lépés
a sarokakasztás ha húzni kell
a világra vágyó visszatérés
a felgyűrődött ujjak
és nem hiszem hogy látni kell
ha összegyűlsz szám szegletén
hogy így a jó
hogy ott a te és itt az én
mert ennél szebb már nem lehet
ne ítélj meg ne ígérj
ha egyszer végül megszeged

te vagy a beülő mi tart
az éhség a sikerek után
az állatias ösztönök a vihar
hogy nevetek szarkazmusán
az élet nevű szörnynek
hogy a foglyoknak attól lesz céljuk
hogyha megszöknek

te vagy az erő a kudarc után
az indulat ha elborít a csönd
nehéz átjutni az élet labirintusán
de a lendület keresztüldönt
minden falat
hogy az emlékek szépsége csak azé
akibe valami jó is beleragadt