Hosszú úton - 2018. január 8.

minden út hosszú
amelyen túl sok idő
van gondolni rád

Járok, 2003.


Lehajtott fejjel járok
Járdákon és utcákon,
Kopott köveiken kavicsokat,
Mint múltamból pillanatokat
Rugdosom egyre erősebben
Az elfojtott indulatokat,
És darabokban köhögöm föl
Lelkemből lelkemben lelketlen
Lehangoló, mért mosolyotokat.

Lehajtott fejjel járok,
Mert mindig valamit várok.
Valakik, ti: mások! Másnak néztek.
Bűnösnek, borzos, bús vitéznek
Becéztek őrült gőgösnek,
Dölyfösnek, de a boldogságban úszó vérnek,
Nem értitek, nem érthetitek
A hulló évek szép zenéjét,
Hogy többé már soha el nem értek.

Lehajtott fejjel járok
Kerítések, korlátok mentén
Kísérnek, kísértenek képek,
És a betűkbe ágyazott remények,
És azok a görcsös dobbanások,
Ha nyelvem ízleli neved édesem
Ékesen hajló halk reggelen,
Azok a mélyből feltörő szuszogások,
Mint bőrömre hulló könnycseppjeid, koppanások.

És büszkén, bátran én
Lehajtott fejjel járok
Elsüllyedt lélegzetek szigetén
Szótlan, egyre feljebb jutva,
Hol a levegő ólom súlya
Durva színeket szakít darabokra,
S bennem bús lelkem az öröm
Foglya, folyva fordul felém
Felhőtlen az élet útja.