HOLNAP

Hol nap áztat
poros holmik között kacatos kacajokkal,
hol szellő szánt
szakadt díványok tetején törött székeket,
hol tanyázhat
remény elfeledett elemek formáiból
sodró iram
lendít meglazult húrokon éles éneket...

Én hiszem most is,
szentül,
ha egyszer, ott aláhull a Nap
a lélegzet peremén csak a tegnap búvik a mába,
és jövőt zengő baktériumok fognak rabigába,
nagy, illatos jázmin seregek sóhajtanak,
s minden ártó anyag
már a föld mélyén pihen...
én hiszem, most is,
szívből,
nem a világ a gonosz,
csak az ember ilyen.

Holnap áztat
férces napok romjai között emlékekkel,
holdeső mos
belém üstökös ízű eleven könnyeket,
itt tanyázik
a remény elfeledett hitek halmaiból
lázas ritmus
emel dühödt szavakban kuporgó könyveket.

Én tudom most is,
örök
körforgás, mely minket jellemez
az evolúció csúcsán a holnap hajlik a mába,
és múltidéző acsarkodások tolnak rabigába,
míg magamra öltöm bádogomból e lemezt,
míg csodaországban
Aliz föld mélyén pihen...
oroszlánunk csak
vonyít,
madárijesztőnk lángol,
hisz az ember, ilyen.