ISMÉT HIBÁZOM, 2014. SZEPTEMBER 7.

levendula- és búzaföldek
ígéretünk hordozták magukban
oly sokszor bontottak lilát és aranyat
virágot fonva a hajunkban
szültek őszülő ráncos tél-korok
s habár tavaszunk annyiszor elmúlt
lettek rügyeink és érettek mézédes óborok
érettünk a paradicsomban
örökkön messze jártál
mégis itt szunnyadsz a karomban

egy szóba gyűjtve ringatlak
Otthon
talán igaz sem voltál
talán ábránd volt és fejemet ingattam
amikor délibáb kelt a hajónál
vízfürtös arcod úszott el a hullámok alatt
talán sellő voltál
talán a ledőlt falak

messze volt Európa
menni féltem Ő jött magától
ahogy az elnyomás és az erőszak
a szerelem tűnt a szeretet pártolt

ma már csak azt kívánom
ne engedtelek volna el
látod
öreg vagyok és ismét hibázom
a gyertyát sohasem a száj fújja el