Hetedik, 2006.

Az első angyal csókolni akart.
Izzó szemeire szemeimet tapasztottam,
Kezeimmel köréje kulcsot fonva fohászkodtam:
"Kérlek, ne, ne bánts! Oh üss, inkább üss!
Vagy ne, ne ránts magaddal a fénybe,
Ott minden furcsa füst!".
De a második angyal már mögöttem állt,
Mint életet szolgáló halált szomjazó katona,
Úgy szalutált, tisztelgett nagyságom előtt,
S íja sebesen hátamba lőtt.
Elengedtem a kezeket, és megfordultam
Ordítva, mérgesen: "Miért kellett ez édesem?",
Kérdeztem már halkan a széttárt szárnyakat nézve;
Az első angyal csendben csodálta kardommal miként vágtam a második fejét le.
A harmadik magával villámokat hozott.
Oh az-az átkozott, mellemen megannyi sebet ejtett,
S a negyedik hangja érzelmes dallamokat rejtett,
Mi vért fakasztott, mint akasztott bőréből a kötél.
Az ötödik, az a tündöklő emlékeket sodort magával kérdezve:
"Magadtól el miért löktél?".
A hatodik tükrével törtem darabokra a halomba dobált, szétszabdalt angyalok testét.
A hetedik letérdelt, úgy várta elestét, mert csókolni nem akart.
A hetedik szeretett.
Az első utolsó lélegzete nem, nem zavart...