Elmém záloga, 2003.

Nézem tenyerem: kiszáradt a bőröm,
mélyen ég arcomon ujjaidnak nyoma,
lázba fulladt éjjel, poharamat töltöm,
s elúszik eltűnt elmém záloga.

Mindig hallom hangod, furcsa a perc,
hangtalan dallam száll, majd felemel.

Nézem önmagam törött tükörben.
Félemberként állok egy megszakadt körben.

Ontja a bút a bús őszi szél,
jajongva élteti ébredő énekét,

de nincs benne semmi, semmi ráció,
csak húz magához menthetetlen a gravitáció.

Már itt is a föld, még nedves a fű,
vörös és zöld játszik köröttem tengerül.

Nézem tenyerem: kihűlt a bőröm,
zsibbad még testemen emlékeink nyoma,
lázba fulladt éjjel, hűvös néma földön
elúszik eltűnt elmém záloga.