a retina beszűkül
az érzékek burka zár
kéz a kézben
két ütem egymásba dobban
lobban
láng a mézben
onnan
füst és fény kereng
kényükhöz szorítnak láthatatlan erők
tovatűnik az első csók és feldereng
hogy szorgos szeretők
parancsot adnak
mohón emelkedik a Nap
hegyek fölött foszlányok szállnak
völgyek mélyén apró házakban lelkek gubbasztanak
tudattalan fölnéznek
fohászkodnak
fáznak
és ott
nézd egy temető
a horizont oly vak és rideg
Istenem teremtőm
"Itt Ludmilla Tokov!
Nem tudom, hogy hall-e valaki,
de ha igen, kérem, mondja meg...
... szeretem őket,
a horizontot eltakaró felhőket,
és azokat a türkiz temetőket...
... Itt Ludmilla Tokov!
Hiányoznak a mezők illatai,
úgy hiányoznak a szelek,
itt síri csönd honol már,
Anatolij alszik, és lágyan lebeg...
... Itt Ludmilla Tokov.
Egyre távolodunk, valami vonz...
... minden rendszer leállt, valami taszít...
... ezüstszín éget, most bronz...
Ég veled, Anatolij!"