A MI UTUNK, 2018. OKTÓBER 31.

valahol
már gyúlnak a fények
a szemed mögött
két gyertya kulcsra zár
imába hajlik ami mozdul
ami lebben
egy kora délután

hogy a feszület hiába
áll
az a Krisztus
már távol
oly rég üres a sírbolt
rezzenéstelen az ég és hideg
a jászol

a mi földi utunk
még őrzi
egy vérpiros pad
izzó naplementék
a sziklás Mennyország
ajkam nagy nevedtől hangos
arcod kacagástól karcos
nyomunkban könnyes emlékmorzsák
és meghitt napok
amelyek bűnre és bánatra
(egyaránt) alkalmatlanok

és az a feszület most is
áll
bár az a Krisztus
már távol
szüntelen tanít amíg lábad mosdatom
a szeretet gyógyít
így
a szerelem ápol

hogy valahol
már nyúlnak az árnyak
a szemem mögött
két kezed kulcsra zár
csókokba hajlik ami mozdul
ami lobban
egy áldott délután