Álmatlanság, 2007.
Arcom az asztalon pihen,
ajkaim között oson a nyál;
a fáradtság újra rám talál,
miként rögös torkom piheg.
Én többé szemet nem nyitok;
aludni akarok, mint egykor,
miként már azt kívántam egykor:
aludni akarok titok!
Minden bűnöm bennem kering...
Oh, mennyire rossz ember voltam,
de változtam; s jobb leszek holtan;
így simul fémben a hering.
Ma, sokszor, olyan érzetem:
árnyékom is az, mint legbelül
az ember, ki szememre terül
ma, olykor, ma is kérkedem,
s bár nem mentség a gyarlóság
a pillanat föloldoz megint,
ha Isten elátkoz és legyint
még fölment a halandóság.
Én többé szemet nem hunyok;
de aludni akarok, mint rég,
mert elfáradt belül a lég;
a nappal nyakamon hurok.
Arcom a párnámon pihen,
sarkán szelíden csorog a nyál;
a fásultság újra rám talál,
miként rögös torkom piheg.
---
Olvadó gyertya illatoz,
de kihal lángja, az érzelem;
s fényed okosságát érvelem,
mit álmos bőröm visszahoz.